Mindjárt mondok is két sikertörténetet. Ratkó-korszak és gulyáskommunizmus.
Mennyire rímel mindkettő mai problémáinkra! Ma ugye az van, hogy nincsenek magyar nemzeti babák, vannak viszont roncsbabák. A Ratkó-korszakban ez nem így volt! Akkor aztán tömegével lett bővítetten újratermelve a nemzet! Ez egy olyan történet, amire büszkék lehetnénk akkor, ha a Birodalom nem emlegetné fel állandóan Rákosit, csakis azért, hogy a sikertörténet jó érzését keserűséggé változtassa. Zárójelben jegyzem meg, hogy a korszak túlélői sem segítik a kibontakozást akkor, amikor a nyomorúságról és az elnyomásról nyüszögnek, ahelyett, hogy egy szakrális törzsi újjászületés hatalmas himnuszát dalolnák.
Aztán ott van a gulyáskommunizmus. Ki ne emlékezne a gulyásra? A fiatalok nem, de majd megmagyarázzuk nekik, hogy akkor aztán magyar gulyás került a nemzeti hasakba. A kommunizmus meg lehet, hogy újabban egy kicsit rosszabb színben tűnik fel, de azt valójában úgy kell értelmezni, hogy globálkomprádorok szivattyúzása helyett nemzeti gyarapodást engedett az akkor kissé figyelmetlenebb Birodalom. Mondani se kell, hogy a jobban teljesítő, jó munkájukra büszke jó magyar emberek gulyásörömét azzal keserítették meg a birodalmi véleményterroristák - különösen Bokros Lajos és Bajnai Gordon - hogy hitelből volt a gulyás. Nos, tudományosan be van bizonyítva, hogy nem abból volt és ennyi legyen is elég.
Sikertörténetek kellenek. És lám, mimdjárt találtam is kettőt ott, ahol senki se kereste: a kommunizmusban. Ideje már, hogy az agyakban világossá váljon, hogy a kommunizmus volt a mi példátlan sikertörténetünk, ezzel szemben a demokrácia megöl minket. Ilyen különös anyagból vagyunk gyúrva mi, magyarok.
