Ebben az írásban arra teszek kísérletet, hogy bebizonyítsam, a magyar gazdaság nem létezik.
Miközben a kedves olvasó ezt a szöveget olvassa, oxigénben dús gázkeveréket (levegőt) szív be (amíg a Birodalom azt is el nem szivattyúzza!). Mivel Ön a természeti környezetével szimbiózisban él, a szervezetében ténykedő aktorok az oxigént széndioxiddá értéknövelik. A termelési tevékenység profitját úgy fekteti be az olvasó - nagyon okosan - hogy internalizálja ezt az eszmefuttatást és nem hagyja, hogy a szemétmédia agyromboló infószemete kártékonyan befolyásolja a belső termelési folyamatait.
Ebből is látszik, hogy amit "magyar gazdaságnak" neveznek, az egy tök lényegtelen darabkája annak a gigászi gazdasági ökoszisztémának, amit életnek nevezünk. Szeretettermelés zajlik globális méretekben, azonban a szeretetjószág nem szivattyúzódhat hatalmi központokba, az csak lokálisan elfogyasztható. Például a sarki bolt csinos pénztárosnőjére érdemes rámosolyogni, mert ő annyival több és fényesebb mosolyt küld vissza, amit csak kétszámjegyű reálhozamokkal lehet leírni. Próbálja meg valaki ezt a profitot realizálni Budapest-New York viszonylatban és rájön, hogy a globális szeretetgazdaság lokális szeretetfogyasztási ökoszisztémák nélkül egy nagy humbug.
Nem is véletlenül van világválság.
A fenti lét-ökofilozófiai fejtegetésből logikusan következik, hogy a frankhiteleseknek a lakást nem hitelre kellett volna kapniuk, hanem ingyen. A mohácsi csatavesztés óta egyszerűen nincs beleépítve a fizetésekbe egy olyan minőségű lakóhely, amit én elfogadhatónak tartok. Évszázadokon keresztül szúrták ki a magyar többségi szállásterület-lakók szemét füstös konyhával, hosszúházzal, a legutóbbi időben pedig lakóteleppel.
Magyarország viszont többet érdemel. Elő- és hátsókertet, cirkofűtést, kocsifelhajtót, garázst, családi autót. Ezt nem építették be a fizetésekbe, ezért volt kénytelen a néptörzs az igényeit frankhitelből kielégíteni. Ebből pedig csak egy dolog következhet.
Hogy ami jár, az jár és fizessen valaki más.
