Sztori

Szó, szó, szó. Milyen egyszerű lenne elhessegetni őket, mint “üres szavakat”, de gondoljunk csak bele: melyikünk látott már nemzetstratégiát? Vagy szakrális vezérséget? Vagy a dicsőséges pozsonyi csatát? Ezekről a lényeges dolgokról a szavak által szereztünk tudomást és a szavak helyezték el őket ontológiánkban. Olyan bonyolultak ezek a fogalmak továbbá a mögöttük álló mélyszerkezet, hogy átlagember meg sem értheti őket. Viszont nem is fontos, hogy megértse őket, elég, ha egyszerűen elhiszi őket.

És ezzel el is jutottunk a szavak erejéhez.

Korunk bonyolult világában a megértés már a múlté. A racionálisan gondolkodó ember egy mítosz, helyette szavak által programozott hívőkkel kell számolnunk. A mi feladatunk tehát az, hogy kitaláljuk a sztorikat, amikre rezonálnak, a szavakat, amelyek megmozgatják őket. Ha ez sikerül, akkor hatalmat nyerünk felettük és azt teszik, amit mi akarunk. Illetve amit a magyarság nemzetstratégiája a hazafiaktól megkövetel.

Ez a mi munkánk és nem is kevés.

A kibontakozás útjában leginkább az az egymillió volt SZDSZ-szavazó zombi áll, akik azt delirálták 1989-ben, hogy Magyarországon kommunista diktatúra volt. Pedig nem kommunista, hanem liberális diktatúra volt a '80-as években Magyarországon és az SZDSZ – a globálhatalom lokálhatalma - csupán lepapírozni akarta a helyzetet. Roppantul hálátlan dolog főhatalmistának lenni úgy, hogy mindenki más csak egy rozzant könyvmolyt lát bennünk. Az SZDSZ tehát 1989-ben akarta a főhatalommal járó megbecsülést is és kitalálta hozzá a szavakat.

Egymillió szavazót etetett meg és ez az egymillió szavazó most a mi problémánk.

Ezért kell egy új illiberális történet, ami megmondja nekik, hogy miért jó, ha a magyarság létkérdéseire és a szakrális főhatalomra szavaznak ezután. Agyuk, hogy megértsék, miért jó ez nekik, vagy ha nem is jó nekik, miért kell mégis megtenniük, úgy sincs hozzá.

Pirrusz

Azok, akik a globálközélet ütőerén alaposan rajta tartják az értő ujjukat, döbbenetes interjút olvashattak Orbán Viktorral a minap. Ebben Orbán Viktor, a volt tanítványom elmondja, hogyan zajlott a brüsszeli beszélgetése a birodalmi helytartóval 2010-ben, a választások után.

Orbán Viktor: A magyarság nevében jöttem. Még kér a nép, most adjatok neki!
Birodalom: Hahaha, majd ha fagy, hó lesz nagy! Felőlünk akár fiziológiailag éhen is halhat a magyarság!
Orbán Viktor: Akkor harc lesz. Jól be fogunk verni a Birodalomnak.
Birodalom: A kiserdőben, vascsővel, bármikor, nagyszájúkám.

A Birodalom tehát kisstílű volt és nem adott. Ezért kezdődött a titáni harc, amelyben a Vezér mögött tömörülő magyarság bevert a Birodalom Magyarországon állomásozó erőinek. De a Birodalom se volt ám rest! Szörnyű pénzfegyvereket vetett be ellenünk és recsegett-ropogott az ezeréves magyar szakralitás! Csapásokat adtunk és csapásokat kaptunk, ezt úgy mondjuk közgazdaságilag, hogy negatív végösszegű játszmát vívtunk. Mi tagadás, voltak olyan pillanatok, amikor azt hittem, a szükségszerű arcvonalkiegyenesítések eredményeképpen az istenadta nép lelép mögülünk, mivel rájönnek, hogy rosszabbul élnek, mint 32 éve. Megvonván a csata mérlegét azt tudom mondani, hogy harceszközökben, úgyismint életszínvonal szükségképpen veszteségeket szenvedtünk el, de a lényegben mi győztünk. A szavak szintjén nem sikerült elnémítania minket a Birodalomnak, bátran beszóltunk nekik és az ontológiánk is olyan fényesen ragyog, mint valami királyi szablya.

Megérte tehát a nép sok áldozata.

Nem sikerült megváltoztatnunk a világot, ezt el kell ismerni. Még csak jobban se élünk, hanem ezzel szemben rosszabbul élünk. Viszont a kezünkben van a hatalom és mi mondjuk meg, ki lesz a király az elkövetkező 15-20 évben. Győztünk. Ezzel megnyílt az út a további csaták előtt.

Mert a szavak szintjén győznünk kell még kétmillió ember fejében, akik még mindig nem értik meg, hogy mi győztünk és a szavak szintjén győznünk kell Trianonnal szemben is.

Szavak és szavak. Aki uralja a szavakat, uralja a világot is. Ezért olyan fontos, hogy legalább a szavak szintjén győzzünk.