Kontroll

Az egész kurvaország olyan, mintha egy bölcsiben lennénk. Nyáladzó kisgyerekek nyúlkálnak minden csillogó után és ha az a csillogó egy devizahitel, hát kurvaisten felveszik. Alig néhányan vagyunk felnőttek és bizony nem könnyű. Mondhatjuk ezeknek ezerszer, hogy nem szavazunk meg hazudozó populistákat, csak megszavazzák. Pláne, hogy az elődje is egy hazudozó populista volt, tehát ez a kölyökhad mocskos-biztosan megtalálja az ilyeneket.

Ahogy bölcsiseknek se jár az önrendelkezés, legfeljebb a kötelező alvás, úgy a hülyemagyarok is felügyeletre szorulnak. Egyszerűen nem elég felnőttek hozzá, hogy önmaguk döntsenek. Például ha a médiatörvény nem lenne, akkor olyan tartalmakon csámcsognának, amit csak eszmeileg felnőtt közönség fogyaszthat. Ezért kell őket az ilyentől elzárni ...

Bazdmeg. De mit is beszélek.

Nem, az előzőeket tekintsétek semmisnek. Éppen a médiatörvény mutatja, hogy milyen gyerekek törvénykeznek itten. Ezek kontrollálni akarták a szólásszabadságot, így önmagukat kellett kontrollálni a felnőtteknek Brüsszelből. A dolog eredménye az, hogy így a gyerekek viszont bármilyen tartalmat nézhetnek, még olyat is, ami nekem nem tetszik.

Nehéz kenyér a kontroll. De a lényeg az, hogy kontroll kell. Nem olyan, amilyet a gyerekek akarnak, hanem olyan, amilyet a felnőttek akarnak.

Vagyis olyan, amilyet én akarok.

Győztünk

Nyifogó pacifisták rajzanak még a blogoszférában is. Megmondjam, mitől szaporodtak el ezek a véglények? Mert nincs egy Háború, amit magukénak érezhetnek. Ami olyan, mint a 6:3 az Aranycsapattal, hogy megdobban a szívünk együtt, ez az, ezt mi csináltuk, jól elkentük a szájukat! Ha ilyen nincs, akkor a pacifisták előbukkannak a féreglyukból és nyekeregnek vagy mit tudom én, mit szoktak a férgek csinálni, ha hazudnak. Szóval azt nyekergik, hogy mit keresünk mi ott, még a végén megböknek szúrós bottal, a bombát meg szépen kiállíthatnánk az interaktív bombamúzeumban. Mind az egy darabot. Egyszeri költség, örök haszon.

Nem úgy, mintha felrobbantanánk, ugye.

A közösségteremtő háború ismérvei tehát:

1. Sikeres. Sikertelen háborúval teli a padlás, hogy csak a fiatalkorú bűnözők hordáinak '56-os pusztítását említsem. Jönni, látni, győzni, ez alapkövetelmény. Ezért aztán elég legyen abból, hogy erős és eltökélt birodalmakat bökdösünk a szúrós botunkkal. A mi szintünk a beduin horda.
2. Undorító ellenség. Nyilván nem akarjuk, hogy a pacifisták síró gyerekek, sőt, egyáltalán, emberek képeivel uszítsák a békés polgárokat, ugye? Az ideális ellenség a zombik lennének. Ha nincs zombi, akkor valami olyasmi, amit a békés polgárok nem tudnak a zombitól megkülönböztetni. Wink, wink, you get the idea.
3. Olcsó. A leglelkesebb hazafi harci kedve is elpárolog, ha sorba kell állni Milka csokiért. Hogy azt a kellemetlenséget, hogy esetleg az ellenség lő rá, már ne is említsem. Ezért a háborúnak költséghatékonynak kell lennie. Nem elfelejteni, hogy itt nem holmi territoriális ősemberizmusról van szó, hanem közösségi élmény fabrikálásáról. Bemegyünk, lövünk - nem sokat, a lőszer pénzbe kerül - elmegyünk és a többi a média dolga. Az én dolgom. És ne aggódjatok, ha én győzni akarok, akkor győzök is.
4. Van repülőgéphordozó. Figyi, ez nem a kőkorszak de még csak nem is a Wehrmacht. Botok vagy ágyúk nem elegendő. Repülőgéphordozó KELL. Aki ezt nem érzi, az húzhat a blogról a picsába, úgyis kimoderálom, mint a szart.

Ezért van az Európai Unió. Magyarországnak vagy a szlovákoknak nem lehet repülőgéphordozója. Túl kicsik vagyunk hozzá. Sőt, még a románoknak se lehet, pedig nekik még tengerük is van hozzá. De nekünk, hármunknak, lehet! Vagy ha nem lehet, akkor bevesszük még a lengyeleket, a szlovénokat és a cseheket és máris jelentősen megnő a repülőhordozó esélye.

Érzitek az európai integráció erejét, bazdmeg?