Ma, amikor újabb nemzethalállal nézünk szembe, nagyon időszerű feltenni ezt a kérdést. Ma is tántorog a nemzet színe-virága a vérrel szentelt határokon kívülre. Félmillió a veszteség hivatalosan, de ki tudja, lehet az két vagy hárommillió is. 1938-tól eltelt 40 évnyi nemzeti kövéredés és gömbölyödés eredményeit nullázták le a Nyugat és a demokrácia létvámpírjai.
Hogyan oldotta volna meg ezt Árpád? Amikor a Nyugat teljesen ok nélkül ki akarta irtani a magyarságot holmi kalandozásokra hivatkozva, Árpád nem totojázott. Nem hagyta, hogy a Nyugat beszóljon neki és az ő alkotmánymódosításait vagy kétharmados törvényeit visszadobja mondvacsinált okokat felemlegetve. Árpádot még más fából faragták. Beintett a Nyugatnak és amikor a Nyugat perfid és képmutató módon hadsereggel jött, akkor lehentelte őket Pozsonynál.
Miért nem ezt ünnepeljük, miért a vesztesek március 15.-jét?
Nem csoda, ha lelép a nemzet színe-virága. Mert mit látnak ma? Azt látják, hogy a pozsonyi csata magaslatáról egyre csak süllyedünk, töpörödünk, fogyatkozunk. Romlásunk íve nagyszerűen kirajzolható, ha azt vesszük, hogy Berzsenyinél még csak rút szibarita váz voltunk, Vörösmarty már a nemzethalált várta, amihez Világosnál közel is kerültünk, Trianonnál pedig be is következett. Ha ezt a képzeletbeli görbét tovább rajzoljuk mostanáig, akkor világos, hogy mi a magyar most. Egy élőhalott. Egy zombi. Már halott, csak elfelejtette abbahagyni a mozgást.
Zombik vagytok, bűzlő, oszladozó, rángatózó hullák. Menekül a közeletekből a nemzet színe-virága, aki még élni akar. Tulajdonképpen ami most van, az már nem is nemzethalál, hanem a halott nemzet sokadik búcsúhalála. Tényleg fogalmam sincs, miért jár még a villamos az utcán és miért lehet kenyeret kapni a boltban.
Ebből a sírgödörből kellene kimászni. Március 15.-e, a vesztesek ünnepe éppen megfelelő apropó, hogy elkezdjük a gondolkodást ezen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése