Jött és elment az árvíz és mi a saját vállunkat lapogatjuk, hogy milyen ügyesen sikerült elkergetnünk. Valóban, ez a
történet egyetlen elbeszélési
módja, vagy netán a vas bűne által
megmételyezve, globálkonzumista
véleményterroristák által
széthazudva látjuk így? Gondoljuk csak meg,
akár már a hétvégén is meleg
lesz, melegben meg mi esik jobban, mint egy pohár víz?
Akkor azonban az a víz már nem lesz itt, mert
vasgátakkal kergettük ki az országból,
embertelen technológiánk bűvkörében
elkábulva. Sőt, megtörténhet, hogy a víz,
ami igazából a Világszellem egy
manifesztációja, megsértődik és vissza
se jön.
Testünk 70%-a, a sörital több, mint 90%-a áll
vízből. Folytathatnám a sort a malacpörivel
vagy a szakrálkenyérrel, mind-mind tele van
vízzel. Tudta ezt a szakrális létét a
maga teljességében megélő
szakrállétmód-ember és ahelyett, hogy a vizet
elkergette volna, magához engedte. Nem próbálta
útját állni a Világszellem
áradásának, hanem ha jött a víz,
akkor azt kellett szeretni. Az csak a csodagépei hamis
biztonságérzetében magát
elringató, szakralitástól,
Világszellemtől, ökosámánizmustól elrugaszkodó vasember önbecsapása, hogy ha a
vizet nem akarnánk a nappalinkban, akkor az csak úgy
kirekeszthető. Ezért az elbizakodottságért
drágán kell megfizetnünk, hatalmas
árvízekkel, sáskajárással, háromnapos sötétséggel, elsőszülöttek halálával. Lám, az
árvíz már itt is van.
Egy új világrend keretében egy új
létmódot kell kialakítanunk a vízzel, a
szeretet jegyében. Szeretnünk kell a vizet,
legalábbis azoknak, akik a víz
környékén laknak. Meg kell érteniük,
hogy a víz időnként úszni akar és ha
úszni akar, akkor a szakrális elődeink által
fokoknak nevezett csatornákkal egyszerűen oda kell engedni az
emberek közé, hadd élvezzék egymás
közelségét. Meg kell változtatni a
társadalom gondolkozását a vízzel
kapcsolatban.
Nekem erre mondjuk nincs szükségem, mert a hegyen lakom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése