Néha én is tévedhetek, kedves olvasóim. Beismerem, hogy a nyári forradalmi hevületben egy kicsit elszaladt velem a ló, amikor együttdübörgést vízionáltam Kínával. Azóta Kína visszahúzódott a szakrális csigaházába, én pedig itt maradtam egy vesztett szabadságharc megroskadt díszletei között.Kína egy csalódás volt. Kína ugyanolyan kizsákmányolt erőforrás, mint mi vagyunk.
Kondratyev zseniálisan látta meg, hogy negyvenévente új csúcsokra hág a kizsákmányolásipar. Az elmúlt 40 évben az történt, hogy a tőkepénzt impulzusokká alakították és ezek az impulzusok száguldanak fénysebességgel a megakomplexumok között. Mondanom se kell, egy munkaerőtőkés akármilyen gyorsan futhat, esélye sincs utolérni a pénzimpulzusokat. Ezek a pénzimpulzusok pedig drámai sebességgel gyülekeznek nyugatról keletre az ázsiai termelési mód által szakralizálódott munkaerőtömeg lefejtésére, pusztuló, hanyatló skanzeneket hagyva maguk mögött nyugaton. Mi pedig nyugaton hiába kapkodunk, kénytelenek vagyunk bővített újratermelést nem biztosító összegekért áruba bocsátani munkaerőnket. A Birodalom a munkátlanság után már a hitelből élés útját is elzárta előlünk pénzügyi tömegpusztító fegyvereivel.
Dolgozni kell. Akármennyire is nem szakrális a pénztőke által ránk kényszerített robot.
Vesztettünk. Elintéztek minket. Minden út bezárult a fenntartható életszínvonal előtt. Ezt a kört elbuktuk.
Itt az ideje, hogy elkezdjük szervezni a következő menetet.
