Haláltánc

Tessék, ismét egy szörnyű vírus. Ez is annak bizonyítéka, hogy Susan Sontagnak igaza volt és a nyugatias modernitás a pusztulásba viszi a világot. Nem először történik ez: a Nyugat már betegségek sorát szabadította a világra, például a feketehimlőt, a kolerát, az influenzát és most az ebolát is. Az igaz, hogy ezek a betegségek máshonnak indultak el, a feketehimlő és az influenza például a keleti szakralitás bölcsőjéből, Kínából. Míg Kínában azonban a feketehimlő és az ember egy szakrális létmódban kötött “win-win” alkut, vagyis a himlő megölt egy csomó embert, de cserébe egy csomó ember meg is maradt, addig a nyugati ember fékezhetetlen bírvágya miatt szakrális gyökereiről letépett betegség majdnem kiirtotta Európa lakosságát.

Mert az az állandó izgés-mozgás, az a bajok gyökere.

A feketehimlő sose jutott volna el Európába, ha a nyugati anyagelvű birodalmisták selyem helyett beérték volna a daróccal, amely daróc fenntartható módon volt előállítható helyi alapanyagokból. Ekkor senkinek nem kellett volna sehova se utaznia és a feketehimlő megmaradt volna a kínaiakkal kialakított szakrális létmódjában. Most meg az ebolával van ugyanez. Ha a nyugat-afrikaiak békén megültek volna a fenekükön és a globálhatalom nem parancsolja nekik a féktelen utazgatást, akkor az ebola megmaradt volna néhány afrikai falu helyi problémájának. Most meg ugye ott tartunk, hogy az emberiség túlélése forog kockán a szörnyű ebolajárvány miatt.

Volna okunk félni a globálbirodalom globáljárványaitól, ha egyáltalán lehetne erről beszélni. De az ebolajárvány említése is tabu, a globálbirodalmisták véleményterroristái a legkisebb pisszenést is elfojtják. Pedig az emberi lények féktelen nyüzsgése talán az utolsó haláltáncunk lehet, egy utolsó görcsös rángás a végső pusztulás előtt.

Erről persze nem hallani a tévében.

Vagyon

1989-ben Magyarországon a társadalom befejezte a szocialista kísérletet és elkezdődött a kapitalista kísérlet. Egyszerűnek látszó kijelentés, de micsoda mélységei vannak! Mi az, hogy Magyarország? És mi az, hogy társadalom Magyarországon? Mi az, hogy szocializmus és mi az, hogy kapitalizmus? Csupa definiálásra váró szó, mivel az utcákon hemzsegő konzumidióták fejében csak téveszmék köde gomolyog. Ők azt hiszik, tudják, mi az, hogy Magyarország - a hely, ahol élnek. Azt is hiszik, tudják, mi az, hogy társadalom - ők maguk. Azt is hiszik, hogy tudják, mi az a szocializmus - ahol nem lehetett Gorenje hűtőládát kapni. És azt is gondolják, hogy kapitalizmus az, ahol lehet Gorenje hűtőládát kapni, de munka nincs, aminek a béréből meg lehetne venni.

Micsoda téveszmék ezek, melyeket az ellenzéki kerekasztal konstruktőrei konstruáltak azért, hogy a magyarságot megvezessék és elfedjék azt a tényt, hogy nem a Gorenje vagy a Gorenje-nélküliség a lényeg. A lényeg a szakralitás, amelyben a magyar társadalom a szocializmus előtt élt. A szocializmus előtt nem volt pénz, piac, tőke, befektetés és megtérülés, csak a saját munkájára büszke, természettel és ősmagyar hagyományokkal harmóniában élő szakrális parasztság. Ezt a parasztságot kellett leszakítani a természetről, az ősmagyar hagyományokról és a szakralitásról, hogy létrejöjjön a konzumidióták szürke masszája, akik már csak Gorenjében képesek gondolkodni. Amikor pedig meglett ez az alap, akkor beígérték nekik a Gorenjét, mire a konzumidióták lelkesen bólogatni tudtak csak és megtörtént a létmódváltás.

Az igazi kérdés elsikkadt közben azonban. A szocializmus előtti szakralitásban nem volt vagyon, akkor minden a szakralitásé volt. A szocializmusban lett vagyon, de akkor minden a szocializmusé volt. Most kapitalizmus van, hová lett a vagyon? Kézen-közön eltűnt a szocializmus előtti szakralitásból származó vagyon fele, ami most nagyon hiányzik, mert ha újra el lehetne adni, akkor nem kellene a méltó (!) nyugdíjam miatt aggódjak.

Amint a villamoson tárcát lopó tolvajt elszámoltatják, úgy kell elszámoltatni azokat, akik a vagyon körül tüsténkedtek.

Engem mondjuk nem, mert én már a szakrális oldal harcosa lettem azóta.

A célpont: Oroszország

Új fordulatot vett a Spirituális Szakralitás és az anyagelvű, bírhatnám Birodalom közötti titáni összecsapás: ezúttal Oroszország a célpont. Hosszú ideig úgy tűnt, a magyarságnak egyedül kell a Birodalom martalóchordáival szembeszállnia, hogy nincsenek szövetségeseink. Mostanra minden Látó előtt világossá válhatott, hogy a globálSZDSZ Magyarországért folytatott csatája egy sokkal nagyobb terv része volt. A globálSZDSZ Oroszországot akarja.

Először egy kis ideológiai alapozás. Vagyunk mi, a spirituális szakrálisok. Mi megvetjük az anyagi élvezeteket, csakis azért akarjuk elvenni, ami jár, hogy a magyarságnak jó legyen. Mert ha mi fogyasztjuk el a fogyasztanivalókat, azzal a 3000 éves magyar szakralitás ügye kap egy nagy löketet. Van ezzel szemben a Birodalom, ami kizárólag öncélból fogyasztja el más létjavait. Tesznek ezek arra, hogy jó ügy érdekében zabálják-e a malacpörit vagy hedonista élvezkedés okán, egyre többet és többet akarnak és ha a Földanya már nem tud többet adni, akkor rátennék a kezüket mások létjavaira.

Akármennyire is szakrális célokból van azokra a létjavakra a másoknak szüksége.

Ilyenek ezek a birodalmisták. Megzabálnák még a csillagokat is. Hát nem csoda, hogy amikor a térképre néztek, egyből a szemükbe ötlött egy hatalmas megzabálandó falat. Oroszország.

Na most én korábban azt mondtam, hogy Keleten szakralitás van. Spongyát rá, nézzük más irányból. Figyeljetek alaposan, nyugatimádók, most jön az ereszkedés.

Keleten Nyugat van.

Oké, Oroszországban is felüti a fejét itt-ott a régiesség, de hol nem? Például az USA-ban verik a négereket, meg atombombáztak is, ők aztán igazán hallgathatnak a nyugatos modernitásról. Tehát az van, hogy Nyugaton is Nyugat van és Keleten is Nyugat van, a nyugatimádók tehát innentől kezdve Oroszországot is imádhatják.

Oroszországot megtámadta a Birodalom, akárcsak minket. Mindezt ráadásul azzal az ördögi ravaszsággal tette, ahogy minket is megtámadott. Magyarország esetében azért támadott, mert állítólag elkúrtuk, pedig nem is. Oroszországot meg azért támadta meg, mert állítólag Oroszország támadott, pedig nem is.

A nyugatos Oroszország csak a létjavait védelmezi egy kíméletlen ellenség ellen, ami a világot Peking-Washington-London-Párizs-Berlin-Moszkva tengelybe akarja kényszeríteni. Amikor pedig a mi érdekünk egy Washington-London-Párizs-Berlin-Moszkva-Peking tengely.

Ebben a titáni küzdelemben kell a megtámadott Oroszország segítségére sietnünk, mint tettük azt a magyarság történelme során annyiszor.

Szakralitásstratégia

Télből tavasz lesz, tavaszból nyár, ősz, majd újra tél. Lenyűgöző a természet időtlen körforgása, amivel együtt körben forgunk mi is, emberek és megéljük ezt a körforgást szakrális ünnepekben. Van téli napforduló meg tavaszünnep, ünnepeljük a napot, a vízet, a Holdat, az ősszakralitás örök szimbólumait.

És így jutunk el augusztus 20.-áig.

Nemzetstratégiailag egy hatalmas fejtörő ez az ünnep. Mert egy olyan ünnep, amikor a magyarság végre ráébred az igazságom igazságára és egyetlen hatalmas egységbe forr a tanaim mögött már igencsak ráférne a létpusztulás lejtőjén már a nemzethalálon is túlesett szegény magyar nemzetre. Megjegyzem, ez egyben végre létre is hozná a nemzetet, ami összefogás helyett most mindenfélét gondol, nem egyfélét.

Erre jó lenne augusztus 20. De mi van helyette?

Helyette az van, hogy betolakszik ebbe az ünnepbe István király, akinek komprádorügynök voltáról már kinyilatkoztattam ezeken a hasábokon. István királlyal pedig betolakszik a kereszténység, amivel nekünk, szakrális ős-nemzet-magyaroknak-szkítáknak igencsak ellentmondásos a viszonyunk. Merugye a kereszténység és a 3000 éves szkíta-avar-magyar szakralitás éppenséggel nem mond ellent egymásnak. Az ősmagyarságban is van szakralitás, meg a kereszténységben is van szakralitás, nincs itt semmi vita. Hanem viszont minek nekünk a kereszténység, amikor az ős-nemzet-szkíta-avar-magyar szakralitás is van ugyanolyan jó? A kereszténységgel a küszöb alatt beszivárgott a Nyugat, a Nyugat pedig létfoszt. Esetleg netán a kereszténység a Nyugat ötödik hadoszlopa?

Ezen kell elgondolkodnia a nemzethitűeknek augusztus 20.-án.

Fukuyamának üzenjük

Ritkán fordul elő, hogy valamit olyan fontosnak találjak, hogy egynél több blogbejegyzést is szenteljek neki. Orbán Viktor tusványosi beszéde ilyen fontosságú. Egyfelől, mert végre sikerült elérni, hogy olyan személyiségek is foglalkozzanak velem, akarom mondani a beszéddel, mint Francis Fukuyama. Másfelől, mert remekül megmutatkozott a világuralmi erők perfiditása és erőszakossága.

Kezdjük egy színtiszta logikai levezetéssel. A magyar nép kétszer adta meg Orbán Viktornak a teljhatalmat, hogy azt csináljon, amit akar. Igaz, vagy sem? Igaz. Teljhatalommal rendelkező személyiségként joggal gondolkodhat el azon, hogyan kellene megváltoztatni az országot, hogy a magyarságnak jó legyen. Igaz, vagy sem? Igaz. És ha azt látja, hogy a magyarságnak a liberális demokrácia semmi jót nem hozott, hanem csak töpörödést, szegényedést, lecsúszást, létpusztulást hozott, akkor joggal vetheti fel, hogy mi inkább egy, a nemzetkarakterünkhöz jobban illeszkedő rendszert kísérleteznénk ki szociálisan.

Igaz, vagy sem? Igaz.

Ezen bizonyítás után haraggal vegyes szomorúsággal kell látnunk azt nekem meg Orbán Viktornak így együtt, hogy a világerők meg akarják dönteni a hatalmunkat. Hát mi végre, kérdem én? Milyen alapon? Csak azért, mert Francis Fukuyama írt egy könyvet, attól még Magyarországon, ebben a pillanatban még lehet úgy, hogy nekünk (nekem meg Orbán Viktornak) jobban megfelel egy, a magyar nemzetkaratkterhez jobban illő, a magyar nemzetstratégiát jobban szolgáló, szakrálisabb rendszer.

Innen üzenem tehát Fukuyama úrnak, hogy söpörjön a maga portáján. Ha már a világerők nem adták meg a magyarságnak, ami jár, akkor hadd dolgozzunk mi itt a Kárpát-medencénkben azon a magunk sajátos magyar útján, hogyan szerezhetjük meg a méltó élethez szükséges létforrásokat. Hogyan osztjuk el a hazaárulás díját olymódon, hogy az a megalázott és megnyomorított magyar tiborcoknak végre elhozza a méltó életet. Méltó élet alatt nem azt értem, hogy több legyen a lakás meg az autó, de végre felemelhetné a magyarság a fejét, lehetne valami, amire büszke lehet.

Mondjuk a pozsonyi csatára.

Ezt ne akarja tőlünk elvenni, Fukuyama úr.

Vagy különben.

A technokütyük reszakralizálása

Az USA az emberi történelemben példátlan módon atombombát dobott Japánra. Mindezt amellett tette, hogy Amerikában verik a négereket és ott van a Birodalom főhadiszállása. Az atombomba – mint neve is mutatja – az atomok elképesztő erejét használja fel arra, hogy embereket pusztítson el és Hirosimában az USA pont ezt tette, atomvihart szabadítva a mit sem sejtő japánokra.

Sose lett volna szabad olyan ördögi dolgot felfedezni, mint az atombomba.

Jellemző, hogy az atombomba is a Nyugat terméke. Nemnyugaton ugyanis még őrizték az ősi szakralitásnak azokat a beavatási szertartásait, amik lehetetlenné tették, hogy a társadalmi piramis kristályrendszerének alján a szakrálisan felkészületlenek bármit is tudjanak. Így aztán a társadalom erkölcsileg és morálisan éretlen része nem tudta felfedezni az atombombát, magasabb tudatállapotú Őrzőik viszont nem akarták. Nehogy elszabaduljon az atomvihar.

Bezzeg a szakralitástól elszakadt Nyugaton össze-vissza lehetett mindent gondolni – meg is lett a következménye. A deszakralizált tömegek atombombát eszkábáltak össze és mielőtt még az Őrzők beavatkozhattak volna, le is dobták Hirosimára.

Amit én sose tettem volna. Na jó, esetleg ha az ellenség előzetesen pénzfegyverekkel támadott volna, ha a szefárdok nem fértek volna a bőrükbe vagy ha a nemzetstratégia magasabb céljai megkövetelték volna, hosszas erkölcsi, morális és fenntarthatósági fontolkodások után esetleg ledobtam volna én is, de ez teljesen más, mint a Nyugat deszakralizált, hűbelebalázs atombombázgatása.

Legyen ez intő példa, mivel jár, ha csak úgy kitalálnak mindenféle technokütyüt anélkül, hogy én és a hozzám hasonló, szakrálisan magasabb szinten álló Látók jóváhagynánk azokat. Mert persze vannak olyan technokütyük, amelyek a fenntartható, emberi életet szolgálják meg aztán van az atombomba is. Valakiknek el kell dönteniük, az új technokütyü melyik kategóriába tartozik, mielőtt valami szakrális hierarchiában alacsonyabb szinten álló végrehajtónak engedélyt adunk arra, hogy egyáltalán gondoljon rá.

Ez egyáltalán nem technokütyü-ellenesség. Ez a technokütyük szakralizálása fenntartható és erkölcsös módon.

Vagyis énáltalam.

Sztori

Szó, szó, szó. Milyen egyszerű lenne elhessegetni őket, mint “üres szavakat”, de gondoljunk csak bele: melyikünk látott már nemzetstratégiát? Vagy szakrális vezérséget? Vagy a dicsőséges pozsonyi csatát? Ezekről a lényeges dolgokról a szavak által szereztünk tudomást és a szavak helyezték el őket ontológiánkban. Olyan bonyolultak ezek a fogalmak továbbá a mögöttük álló mélyszerkezet, hogy átlagember meg sem értheti őket. Viszont nem is fontos, hogy megértse őket, elég, ha egyszerűen elhiszi őket.

És ezzel el is jutottunk a szavak erejéhez.

Korunk bonyolult világában a megértés már a múlté. A racionálisan gondolkodó ember egy mítosz, helyette szavak által programozott hívőkkel kell számolnunk. A mi feladatunk tehát az, hogy kitaláljuk a sztorikat, amikre rezonálnak, a szavakat, amelyek megmozgatják őket. Ha ez sikerül, akkor hatalmat nyerünk felettük és azt teszik, amit mi akarunk. Illetve amit a magyarság nemzetstratégiája a hazafiaktól megkövetel.

Ez a mi munkánk és nem is kevés.

A kibontakozás útjában leginkább az az egymillió volt SZDSZ-szavazó zombi áll, akik azt delirálták 1989-ben, hogy Magyarországon kommunista diktatúra volt. Pedig nem kommunista, hanem liberális diktatúra volt a '80-as években Magyarországon és az SZDSZ – a globálhatalom lokálhatalma - csupán lepapírozni akarta a helyzetet. Roppantul hálátlan dolog főhatalmistának lenni úgy, hogy mindenki más csak egy rozzant könyvmolyt lát bennünk. Az SZDSZ tehát 1989-ben akarta a főhatalommal járó megbecsülést is és kitalálta hozzá a szavakat.

Egymillió szavazót etetett meg és ez az egymillió szavazó most a mi problémánk.

Ezért kell egy új illiberális történet, ami megmondja nekik, hogy miért jó, ha a magyarság létkérdéseire és a szakrális főhatalomra szavaznak ezután. Agyuk, hogy megértsék, miért jó ez nekik, vagy ha nem is jó nekik, miért kell mégis megtenniük, úgy sincs hozzá.